Így éltünk mi Nyíradonyban 1957. és 1981. között
„ Micsoda mélységes mélységes mély a múltnak kútja!”- állapítja meg Thomas Mann a József és a testvérei című regényében. Majd – szabadon idézve – így folytatja: Nem is mélységes, hanem feneketlen mély a múltnak kútja, és még mélységesebb az ember múltja. Ennek a rejtélyes lénynek a múltja, aki az ég és föld vonzásában él, aki az erény és a bűn harcának kereszttüzében tölti napjait. Így éltünk mi is Nyíradonyban 1957-től közel negyed századon keresztül 1981-ig.
Az ember emlékezetét én valahogy mindig filmtekercsnek képzeltem, mely életünket rögzíti. Szemünk, mint afféle fényképezőgép önkénytelenül felvesz mindent, ami csak a látókörében megjelenik. Az emlékezetünk pedig megőrzi az értékesebb képeket, jeleneteket. A tekercs többi értéktelen része hulladékként a feledés homályába merül. Milyen emlékképeket őriztem én meg, mint papgyerek és későbben felszentelt pap erről az időszakról?
Emlékezetem filmszalagján az első kép az volt, amikor 1957-ben Hajdúdorogról a családdal Nyíradonyba költöztünk egy teherautóval s én, mint két-három éves gyerek édesanyám ölében a sofőr mellett ülve, lábunknál is különféle cuccokkal nyomorogva megérkeztünk a „dombon” lévő káplánlakás elé, amely akkor még a cukrászdával szemben, Bumferdiék, Oroszék, Tálasék és a gyógyszertár szomszédságában volt, a mai iskola helyén. A falu határában még megkérdeztem, hogy a kiscicánkat hoztuk-e? Mire édesanyám azt felelte, ott van a zöld kannában, csak alszik. Ezzel a kegyes hazugsággal nyugtattak meg. Mikor megérkeztünk, az emberek nagyobb csoportja várta az új papot, segíteni lepakolni és megnézni, milyen az új káplán. A cica helyett rögtön megvigasztal a szomszédságunkba megszűnt kovácsműhelyt körülvevő „kis erdő”. Ma már tudom, 7-8 fából állt.
Aztán a következő kép a templom, melyben az „öreg pap”, Szuvák Józsi bácsi misézett. Az oltár körül jobbra és balra az elmaradhatatlan két szék, melyen egy-egy idős néni ült, az Esperes Úr felesége Margit néni és Ilonka néni, aki az elhunyt tokaji papnak volt az özvegye. Az Esperes úr mindig kopott reverendában ment a Lukács-féle boltba, a Debreceni utca elejére. Reverenda zsebében cukorka volt, amit jobb gyerekeknek osztogatott. Prédikáció közben bele-belenézett a tenyerébe, sokáig azt hittem, onnan puskázik. Ha mérges volt, azt mondta nekünk, rakoncátlan kölköknek, hogy gyerek, gyerek!! De az a hangsúly, ahogy mondta, az volt, amivel ráncba szedett bennünket. Van egy riasztó emlékképem is, amikor a mai kultúrház helyén lévő jégverem felgyulladt, jöttek a tűzoltók, s végül kiderült, hogy a tanácselnök fiával, Görög Gyuszival mi gyújtottuk fel. Hogy hogyan, arra nem emlékszem. Ő néhány évvel idősebb volt, de természetesen bennünket, a pap családot büntették meg pénzbírsággal, mert kinek másnak a gyereke lett volna a tettes! Az biztos, nagyon szerettem a Jókai utca elején az igazgatóékkal szemben lévő kovácsműhelyben lenni, és nézni mint élesztik fújtatóval a tüzet, hogy a lovak patájára patkót rakjanak.
Iskolai emlékeim közül sose felejtem első tanítómat a római esperes úr testvérét Templi Juliska nénit. Isten áldja meg haló poraiban őt, aki a római temető keresztje mellé temettek. Az Erzsébet-féle iskolában folytattam tanulmányaimat, ahol, míg a szorzótáblát hangosan, kórusban mondtuk, kint a tanítónk a tyúkokat etette. Két tanterem között lakott az épület „névadója” Erzsébet néni, aki mint tanító, falura áldozta szürkének látszó életét, hisz családja nem volt, tanítványait tartotta gyerekeinek. El lehet-e felejteni azokat a majálisokat, amiket vagy a Gúti-erdőben levő Puszta templomnál vagy a Sóska laposon töltöttük.
A szódás Jani bácsi lovas kocsiját, a nagy erdészek kétkerekű bricskáját, s azt a lovas kocsit, a Jókai utcában lévő Maticska-féle pékségből hordta a kenyeret. Hányszor felültünk stikában, potyautasként a kocsi hátulján lévő lépcsőre mi gyerekek?
A fejlődés nagy állomása volt, hogy az újonnan felépült kultúrházba vettek egy tv-t. Oda jártunk tévézni. Mikor Sári Gyuszi bácsiéknak, az orvoséknak lett televíziójuk. hetente odajártunk megnézni a korcsolya bajnokságot. Előtte az volt a kulturális szórakozásunk, hogy a tantestület tagjai Tóth Gézáné, Gáspár Tóni bácsi, Szőllősi igazgató úr és a tanárok, tanítók egy része egy-egy színdarabot betanult és előadták. Farsangi bál akkor egy évben egyszer volt, az állomás mellett lévő étteremben. A gyerekeknek az osztályban teadélután volt. A falu felfedezésének jele volt, hogy időnként megjelent a Déryné színház, melyre Bácsék árulták a jegyet. A színészek lelkesedését az sem zavarta, ha véletlenül a fűtés hiánya miatt nem volt a nagyteremben olyan meleg, mert volt olyan könnyed darab, amit meleg télikabátban játszottak el. Egy-egy pillanatkép villan fel a kettős réten vagy az acsádi út melletti római temetőben lévő „szánkópálya”, vagy a mozival szemben a Bellon-féle kertben lévő korcsolyapálya. A mozifilmeket mindig a délután fél négykor érkező vonattól hozta be a mozis biciklin. A falu képéhez tartozott még Illés bácsi, a fél szemmel látó fagylaltos is, akinek felesége árulta a mozi előterében a cukorkát. A főtéren lévő szabadtéri színpadot később az állomás melletti futballpályára telepítették ki. A piac áthelyezésekor a főteret parkosították, s a mindig morcos Ander néni locsolta a kertet. Káplán Lakásunk mellett volt az orvosi rendelő. Papp Gyurka bácsi nagyhírű orvos volt, mert volt „röggöny”-gépe. Akit ő átvilágított, megnyugodhatott sokáig fog élni, a rokonok is megnézhették hozzátartozójuk „belsejét” a képernyőn, hogy nincs semmi baj. Aranka néni az ő drága felesége volt a patikus, aki édesanyjával minden vasárnap reggel a református templomba ment.
Nagy esemény volt a falu életében, amikor a tanácsháza tetején megjelent a hangosbemondó és a 10 órai szentmise után informálták a népet. A délutáni korzón is, amikor is a szerelmes párok egymás karját egymásba fonva mentek körbe-körbe, s a kerítések előtt lévő kispadokon ülve az idősebbek boldogan mustrálták az eljövendő családok alapjait.
Szomorú események közé tartozott, ha egy-egy testvérünk visszatért az Istenhez az Atyához. Ilyenkor megszólalt a harang, majd a virrasztó után máris úgy vitték a temetőbe, hogy különféle helyeken, de a templom előtt mindig letétet csináltak. Ilyen szomorú volt az esperes úr feleségének halála, akit előbb a parókián, majd a templomban ravataloztak fel. A püspök atya is eljött. Abban az időben jelent meg az első úgynevezett „zászlós” temetés. A mozijegyet áruló néni férjét temették el így. Mindkét temetésen ott tolongott a falu, mert még ilyet soha nem láttak.
A falu örömteli eseménye volt a szombatonként lévő esküvők, lakodalmak. Ilyenkor bőségesen volt minden, azon az estén elfelejtették a megélhetésükért folytatott kemény küzdelmet az ünneplők. A lakodalmas menet, melyet zenészek kísértek körül járta a fél falut, az utcán bámulóknak pedig jutott egy-egy fasírozott a kosárból, s egy-egy nyelet pálinka az üvegből. A templom után Gelencsérhez a fényképészhez mentek fényképet csináltatni, mert a lány menyasszonyként a legszebb, a fiú pedig vőlegényként a legnyalkább. A kép aztán ott díszelgett a Kossuth utcai kirakatban, amíg újabb pár képei el nem foglalták helyüket. Személyes élményeim közé tartoznak az osztálytársak, akikkel később egyszer volt még egy nagy találkozó és a barátok, akiket név szerint nem akarok említeni, mert úgyis tudják kikre gondolok.
A visszaemlékezés Legeza József (Józsó atya) tollából származik
Legeza József (Sátoraljaújhely, 1954. szeptember 12. – 2022. december 2.) magyar görögkatolikus pap. Emléke legyen áldott!
Negyedszázados barátság nyíradonyi és esztelneki családok között – emlékképek – 2004/2005
A képek dátumozása – nyilvánvalóan – téves. A találkozó feltehetőleg 2004 vagy 2005 júniusában történhetett Nyíradonyban, s a vendégek a Ligetaljai Kulturális Napok rendezvényre érkezhettek. A helyszínek: művelődési ház, Európa-park és a Gúthi erdő két ikonikus helye a Pusztatemplom és a Zöld ház. A bicikliző kislány a Dózsa György utcában élő Bucsku család vendége volt.
Az esztelneki barátság rövid története 1998 – 2023.
/József Attila/
„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”
/József Attila/
1996-ban a Valcer Táncstúdió táncosaival egy nemzetközi összművészeti táborozáson vettünk részt Zánkán, ahol határon túli magyarokkal és más, Európából érkező művészeti csoportokkal szerepeltünk és barátkoztunk. Az akkor és ott kialakult ismeretségek nyomán a Valcer Táncstúdió számára megnyílt a bemutatkozási lehetőség Ausztriába, Németországba és Erdélybe, azon belül is Kézdivásárhelyre.
A szereplésekből cserekapcsolat, az ismerkedésekből a későbbiek során évtizedes szakmai kapcsolatok, barátságok születtek.
A kézdivásárhelyi szálat a híres vargyasi fafaragó család egyik tagjának, Sütő Gábornak köszönhetjük, ő vitte el hírünket a Vigadó Művelődési Házba Kézdivásárhelyre, azaz – Orbán Balázs szerint – a Háromszék Párizsába.
Az első telefonbeszélgetést máig emlegetjük: tárcsázásunkra egy határozott, vidám női hang szólt bele a telefonba, én kértük az igazgató urat, Szabó Szendét; s így tudtuk meg, hogy a Szende egy női név.
A beszélgetésből hamarosan kézdivásárhelyi felvonulások, bemutatók és szabadtéri programok sora, majd társastánc-oktatás lett a művelődési házban.
Erről az időről, s jelenlétünk hatásairól hallhatunk visszaemlékezést Bakó Fazekas Zsuzsától a Folkrádióban:
„ ….. a bátyám révén ismertem meg a társastánc alapjait, aki Csíkszeredából, később Jászvásárból hozta haza a tánc lépeseit, ilyenkor felcsavartuk a szőnyeget és a szoba táncparketté alakult. Majd gimnazista koromban ismertem meg a debreceni Valcer Táncstúdió szakembereit, akik éveken keresztül intenzív társastánc-oktatásban részesítettek bennünket, kézdivásárhelyi fiatalokat. Akkori barátommal, mai férjemmel 2010-ben Sepsiszentgyörgyön, a Szentgyörgy napokon megszervezett Kékhold táncversenybe beneveztünk, ahol standard kategóriában első díjasok lettünk és latin táncban pedig harmadik helyet kaptunk. Aztán családdá váltunk. Innentől forradalmi változás állt be, megváltozott a tánchoz való viszonyulásom, de még a listámról hiányzott egy táncoktatói diploma, amit nem sokkal később Debrecenben szereztem meg.” Bakó-Fazekas Zsuzsa
Újabb nagyszerű találkozás, mikor Szende kedves falujába, Esztelnekre vitt minket egy falunapi fellépésre, s a következő évtől a kézdivásárhelyi „bentlakást” az esztelneki családok szeretetteljes vendéglátása váltotta fel. Szponzorunk is lett helyben, az esztelneki német tulajdonú nadrággyár vezetése utazási költségeink mérséklésével és vendégszobái rendelkezésre bocsátásával támogatta erdélyi utunkat; s így lettünk állandó fellépői az esztelneki falunapoknak.
Ezt követően már egymáshoz igazítottuk az éves tervezőnaptárt. Fellépéseink alkalmával zsúfolásig megtelt a kultúrház, még a nadrággyár német vezetője is ott szorongott és tapsolt lelkesen a táncosoknak. Ettől kezdve a fő úticélunk a táncosokkal Esztelnek lett.
A családok szervezését, a vendégfogadást, a gyerekek programjait Varga Katika tanítónő, a falunap szervezését Varga Attila irányította, s szinte az egész falu megmozdult érkezésünkre.
Jelenlétünkről általában Iochom István tudósított amegyei újságban:
„A Szacsvay János Alapítvány, az Esztelnekért Alapítvány, a Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület és a Felső-háromszéki Népművészek Egyesülete ötödik alkalommal szervezte meg Esztelnek falu ünnepét okt. 26-án. A Szacsvay János-emlékműnél tisztelegtek az 1848/49-es szabadságharc hősi halottai emléke előtt. Bogdán László megnyitotta Vinczeffy László festőművész egyéni tárlatát. A nap fénypontját a debreceni Valcer Táncstúdió társaságitánc-bemutatója, illetve mazsorettcsoportjának fellépése jelentette. /(Iochom): Falunap Esztelneken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./” 2002. október 28.
.
Az esztelneki, kézdivásáhelyi táncos fellépéseknek hála, kitárulkoztak előttünk előttünk Erdély csodái. Esztelnek felé tartva, Torda, majd Kolozsvár Mátyás szobrával, szülőházával, a házzsongrádi temetővel;
Egykori kedves tanítványnak, Lukács Robinak köszönhetően egy vadregényes, fenyvesekkel körülölelt szerzetesrend éjszakai szállásként, majd Marosvásárhely és Szováta csodái;
tovább Farkaslaka, Parajd;
máskor Fehéregyháza emlékhelyei és Temesvár. A sóbányák után már értelmét nyerte a sóút kifejezés is.
Voltunk Erdély leglátogatottabb várkastélyában, Törcsváron, s láthattuk Brassóban a Fekete templomot. Az elmúlt negyedszázad alatt számtalan táncos generáció ennek a baráti kapcsolatnak köszönhetően ismerhette meg a legfelkapottabb erdélyi turista-látványosságokat (Békás-szoros, Gyilkos-tó).
Kovászna megye településeit járva megtapasztaltuk, mekkora lélekkel és elhivatottsággal őrzik a helybéliek örökségüket, s szellemi nagyságaik, történelmi hőseik, mártirjaik emlékét.
Megtapasztalhattuk, hogy a céhek városa, Kézdivásáhely és a kisebb falvak sorban Csernáton, Kisbacon, Nagybacon, Barót, Vargyas, Ilyefalva és kivált Esztelnek magyarságunk egy-egy fontos ékköve. Egy-egy kis faluról „féloldalnyi történelmet” mesél Orbán Balázs a Székelyföld leírása című könyvében.
Ijedeztünk a torjai Büdös-barlangnál, fürödtünk a Szent Anna-tóban, álltunk a Perkő-tetőn, traktor húzta szekérrel kirándultunk az Asztag-kőhöz, és aludtunk a Csángó iskolában.
Láttuk milyen az élet egy esztenán, megtanultuk a öreg „Bajusz” Ignáctól, hogy a kutya marad földön, mikor ő a Himnuszt énekelni kezdi;, látogatóban jártunk az akkoriban Esztelneken élő költőóriás Farkas Árpádnál, akit egy Debrecenből vitt Ady-féle kalappal köszöntöttünk.
Az esztelnekiek megmutatták nekünk az Ojtozi-szorost, hallhattuk az ezeréves határnál nyíradonyi papunkat prédikálni és keletről és nyugatról érkezők együtt tapasztalhattuk meg Csiksomlyó csodáját.
S közben ettük a helyiek kenyerét, s hallgattuk történeteiket.
A zánkai találkozónak köszönhetjük Sütő Gábort, Sütő Gábornak Szabó Szendét, Szabó Szendének a Varga családot, s nekik pedig egész Esztelneket, a fogadó családokat, a Nagy Mózes Általános Iskola tanárait és diákjait Fülöp István igazgatóval. Hálával tartozunk Nagy Lajosnak is, aki a RHMPants gyár igazgatójaként lelkes támogatója volt a helyi közösségnek.
„Mikor megérkezünk, mintha haza mentünk volna” – mondják, akik táncos gyermekeik révén baráti családokra leltek Esztelneken. Sokszor hangzott fel a „Kell még egy szó”, mikor útnak indultunk a jövőbeli találkozás ígéretével, s az élmény hatására mind több nyíradonyi család kelt útra Erdély felé, hogy felkeresse a Keleti-Kárpátokbeli Nemere-hegység lábánál fekvő erdélyi magyar falut, Esztelneket.