/József Attila/
„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”
/József Attila/
1996-ban a Valcer Táncstúdió táncosaival egy nemzetközi összművészeti táborozáson vettünk részt Zánkán, ahol határon túli magyarokkal és más, Európából érkező művészeti csoportokkal szerepeltünk és barátkoztunk. Az akkor és ott kialakult ismeretségek nyomán a Valcer Táncstúdió számára megnyílt a bemutatkozási lehetőség Ausztriába, Németországba és Erdélybe, azon belül is Kézdivásárhelyre.
A szereplésekből cserekapcsolat, az ismerkedésekből a későbbiek során évtizedes szakmai kapcsolatok, barátságok születtek.
A kézdivásárhelyi szálat a híres vargyasi fafaragó család egyik tagjának, Sütő Gábornak köszönhetjük, ő vitte el hírünket a Vigadó Művelődési Házba Kézdivásárhelyre, azaz – Orbán Balázs szerint – a Háromszék Párizsába.
Az első telefonbeszélgetést máig emlegetjük: tárcsázásunkra egy határozott, vidám női hang szólt bele a telefonba, én kértük az igazgató urat, Szabó Szendét; s így tudtuk meg, hogy a Szende egy női név.
A beszélgetésből hamarosan kézdivásárhelyi felvonulások, bemutatók és szabadtéri programok sora, majd társastánc-oktatás lett a művelődési házban.
Erről az időről, s jelenlétünk hatásairól hallhatunk visszaemlékezést Bakó Fazekas Zsuzsától a Folkrádióban:
„ ….. a bátyám révén ismertem meg a társastánc alapjait, aki Csíkszeredából, később Jászvásárból hozta haza a tánc lépeseit, ilyenkor felcsavartuk a szőnyeget és a szoba táncparketté alakult. Majd gimnazista koromban ismertem meg a debreceni Valcer Táncstúdió szakembereit, akik éveken keresztül intenzív társastánc-oktatásban részesítettek bennünket, kézdivásárhelyi fiatalokat. Akkori barátommal, mai férjemmel 2010-ben Sepsiszentgyörgyön, a Szentgyörgy napokon megszervezett Kékhold táncversenybe beneveztünk, ahol standard kategóriában első díjasok lettünk és latin táncban pedig harmadik helyet kaptunk. Aztán családdá váltunk. Innentől forradalmi változás állt be, megváltozott a tánchoz való viszonyulásom, de még a listámról hiányzott egy táncoktatói diploma, amit nem sokkal később Debrecenben szereztem meg.” Bakó-Fazekas Zsuzsa
Újabb nagyszerű találkozás, mikor Szende kedves falujába, Esztelnekre vitt minket egy falunapi fellépésre, s a következő évtől a kézdivásárhelyi „bentlakást” az esztelneki családok szeretetteljes vendéglátása váltotta fel. Szponzorunk is lett helyben, az esztelneki német tulajdonú nadrággyár vezetése utazási költségeink mérséklésével és vendégszobái rendelkezésre bocsátásával támogatta erdélyi utunkat; s így lettünk állandó fellépői az esztelneki falunapoknak.
Ezt követően már egymáshoz igazítottuk az éves tervezőnaptárt. Fellépéseink alkalmával zsúfolásig megtelt a kultúrház, még a nadrággyár német vezetője is ott szorongott és tapsolt lelkesen a táncosoknak. Ettől kezdve a fő úticélunk a táncosokkal Esztelnek lett.
A családok szervezését, a vendégfogadást, a gyerekek programjait Varga Katika tanítónő, a falunap szervezését Varga Attila irányította, s szinte az egész falu megmozdult érkezésünkre.
Jelenlétünkről általában Iochom István tudósított amegyei újságban:
„A Szacsvay János Alapítvány, az Esztelnekért Alapítvány, a Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület és a Felső-háromszéki Népművészek Egyesülete ötödik alkalommal szervezte meg Esztelnek falu ünnepét okt. 26-án. A Szacsvay János-emlékműnél tisztelegtek az 1848/49-es szabadságharc hősi halottai emléke előtt. Bogdán László megnyitotta Vinczeffy László festőművész egyéni tárlatát. A nap fénypontját a debreceni Valcer Táncstúdió társaságitánc-bemutatója, illetve mazsorettcsoportjának fellépése jelentette. /(Iochom): Falunap Esztelneken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 28./” 2002. október 28.
.
Az esztelneki, kézdivásáhelyi táncos fellépéseknek hála, kitárulkoztak előttünk előttünk Erdély csodái. Esztelnek felé tartva, Torda, majd Kolozsvár Mátyás szobrával, szülőházával, a házzsongrádi temetővel;
Egykori kedves tanítványnak, Lukács Robinak köszönhetően egy vadregényes, fenyvesekkel körülölelt szerzetesrend éjszakai szállásként, majd Marosvásárhely és Szováta csodái;
tovább Farkaslaka, Parajd;
máskor Fehéregyháza emlékhelyei és Temesvár. A sóbányák után már értelmét nyerte a sóút kifejezés is.
Voltunk Erdély leglátogatottabb várkastélyában, Törcsváron, s láthattuk Brassóban a Fekete templomot. Az elmúlt negyedszázad alatt számtalan táncos generáció ennek a baráti kapcsolatnak köszönhetően ismerhette meg a legfelkapottabb erdélyi turista-látványosságokat (Békás-szoros, Gyilkos-tó).
Kovászna megye településeit járva megtapasztaltuk, mekkora lélekkel és elhivatottsággal őrzik a helybéliek örökségüket, s szellemi nagyságaik, történelmi hőseik, mártirjaik emlékét.
Megtapasztalhattuk, hogy a céhek városa, Kézdivásáhely és a kisebb falvak sorban Csernáton, Kisbacon, Nagybacon, Barót, Vargyas, Ilyefalva és kivált Esztelnek magyarságunk egy-egy fontos ékköve. Egy-egy kis faluról „féloldalnyi történelmet” mesél Orbán Balázs a Székelyföld leírása című könyvében.
Ijedeztünk a torjai Büdös-barlangnál, fürödtünk a Szent Anna-tóban, álltunk a Perkő-tetőn, traktor húzta szekérrel kirándultunk az Asztag-kőhöz, és aludtunk a Csángó iskolában.
Láttuk milyen az élet egy esztenán, megtanultuk a öreg „Bajusz” Ignáctól, hogy a kutya marad földön, mikor ő a Himnuszt énekelni kezdi;, látogatóban jártunk az akkoriban Esztelneken élő költőóriás Farkas Árpádnál, akit egy Debrecenből vitt Ady-féle kalappal köszöntöttünk.
Az esztelnekiek megmutatták nekünk az Ojtozi-szorost, hallhattuk az ezeréves határnál nyíradonyi papunkat prédikálni és keletről és nyugatról érkezők együtt tapasztalhattuk meg Csiksomlyó csodáját.
S közben ettük a helyiek kenyerét, s hallgattuk történeteiket.
A zánkai találkozónak köszönhetjük Sütő Gábort, Sütő Gábornak Szabó Szendét, Szabó Szendének a Varga családot, s nekik pedig egész Esztelneket, a fogadó családokat, a Nagy Mózes Általános Iskola tanárait és diákjait Fülöp István igazgatóval. Hálával tartozunk Nagy Lajosnak is, aki a RHMPants gyár igazgatójaként lelkes támogatója volt a helyi közösségnek.
„Mikor megérkezünk, mintha haza mentünk volna” – mondják, akik táncos gyermekeik révén baráti családokra leltek Esztelneken. Sokszor hangzott fel a „Kell még egy szó”, mikor útnak indultunk a jövőbeli találkozás ígéretével, s az élmény hatására mind több nyíradonyi család kelt útra Erdély felé, hogy felkeresse a Keleti-Kárpátokbeli Nemere-hegység lábánál fekvő erdélyi magyar falut, Esztelneket.